Megváltottam a jegyem oda, ahová nem állnak sorba. Ahol nem adnak retúr jegyet, én is csak egy útra kérem. Bár dátumot nem írtak rá, közeleg a lejárati idő.
Mit is csomagoljak, nem tudom, magammal viszem hát mindenem, ami van… ezt a kedves emléket, s ezt a rosszat is. Nehéz tarisznya ez, eldobhatatlan lomokkal teli, mind csak kacat és hasztalan szemét, mégis benne van… közösen pakoltuk tele, s most nekem kell cipelni. De már nem sokáig, a csomagot csak feldobom, s leheveredek egy szabad helyre.
Üres vonat, csak néhány elszánttal megy a semmibe, viszi őket s rongyos batyujukat, amik a sok semmitérő, semmit mondó, mégis súlyos lomok alatt itt-ott kiszakadtak. Egyik-másik meg volt valaha foltozva, de ezek vékony cérnával köttetett hasadékokká váltak- az utazás napjáig. Itt már nem érdekes. Ha kihullik, úgy is jó…
Nem tudom, miért, magam mellé veszem a batyut… nem is batyu ez, egy egész zsák… tömve kacattal. A legtetején lévő kiesik, egyenest a kezeim közé. Tartom, tapogatom behunyt, könnyes szemmel.. nem kell kinyitnom, tudom, mi az. Ólom súlya alatt éget és karcol, fájdalmat okoz. Dobd, el mondanád, de nem teszem… egyszer tollpihe volt, csiklandozós, selymes, a kedvenc darabom talán, s most? Vérkönnyet fakasztó acélgolyó lett, nagyobb, mint amit elbírnék. Gyorsan nőtt, kezdeti könnyedsége napok alatt hízott fel ekkorára.
Leteszem, talán könnyebb lesz fáradt kezeimnek… de a közelemben is hatalma van, nyomja az ülést és vele a szívem..
Kotrom a zsákot, hátha van benne valami kedves is, de ahogy keresem, ezer karcolást érzek tenyeremen, hasogat, mire megtalálok valamit. Éles kés ez, eret vág… ezerszer beforrt heget. Kiemelem a legveszélyesebb tartalmát puttonyomnak, soká meredek rá és a vörös vér-patakra, ami áztatja azt és mindent körülötte. Félelmetes fegyver, meg is ölhetett volna, nem tette…
Visszatekintek a múltba: ajándék voltál, kicsi dobozka, virágillatú, rózsaszín tintával írott kísérőlevéllel… örömöt adó nyári napsütés és csípős hideg szellő, ez volt belezárva. Nyitogattalak, te kiszámíthatatlan izgalmat adó, mígnem egy nap kerestelek… s a polcon a helyeden nem találtam semmit. Helyette ezt az éles kést, amely áthatolt a szívemen. Igen, tőrrel a testemben kerestem a dobozom, fuldokolva dobáltam szét mindent, ami elrejthette… Nem találtam. A forró penge emlékeztetett minden nap, h eltűntél. Egy nap kitéptem, legalább olyan fájdalommal, mint amilyennel vele éltem… fáj vele, jobban nélküle… lyukas szívvel próbáltam élni és feledni a dobozt. Var zárta lyukas szív ez, melyet balzsamos írrel gyógyítottál, semmiből lehulló tollpihe… Az elfelejtett doboz illatával szálltál alá, s mind erősebben bolondítottál meg az ismerős esszenciával. A varra írtad kedvenc versem, de mire elolvastam volna, nehéz béklyóvá lettél. Idézem az írást, nem megy…
Kotrok még a szilánkok közt, összetört kis tükör, ezer éles arckép tekint vissza rám, fájdalmas és megtört arcok, felszáradt könny-ösvények a rengetegben..
Vagdossatok, hadd fájjon, csak így emlékszem, csak így maradtok meg nékem!
Közeleg a végállomás, ahol mind a semmibe lesztek, ahol nagy tüzet rakunk mind, s ti odavétettek!
Szálljon a pernye a széllel, könnyüljön lelkem az örökléttel, s ha kárhozat is az enyém, inkább fájjon az, mint száz és száz megvágott ér!
